April szemszöge:
„A szoba sötét lesz, és egyedül maradok. Hideg fuvallat járja be a
szobát, és a huzat becsapja az ajtót. Lassan az ablakhoz sétálok, hogy
becsukjam. Kifújom a levegőt, és ahogy a meleg leheletem eltűnik az ablakról,
meglátom magam mögött a tükörképét. Most is a fekete kapucnis pulóver van
rajta, koszos, pár helyen elszakadt sötétszürke melegítővel. Kezét végighúzza a
bútorokon, miközben felém közelít.
- Hailey-t ne bántsd. Másokat ne bánts. Azt sem értem engem miért
bántasz. – fordulok vele szembe. Egy lépésre állhat tőlem. – Válaszolj! –
kiabálom remegő hanggal.
- Mert a te hibád minden. A te hibád, hogy elvesztetted a gyereket, a
te hibád, hogy ártatlan emberek haltak meg.
- Nem! – vágok közbe. – Nem akarom a hazugságaidat hallgatni, nem
tehettem róla. Én próbáltam, harcoltam, minden tőlem telhetőt megtettem, nem
tudtam megmenteni, és azt még egyszer ne merd állítani, hogy Luke vagy
akármelyik embere egy cseppet is ártatlan volt. Nem. És te is csak bűntudatot
akarsz bennem kelteni, és azt akarod, hogy teljesen megőrüljek, de nem te..te
nem is vagy igazi, csak a hülye gyógyszerek miatt képzellek ide. – beletúrok a
hajamba és a hideg ablaknak dőlök.
- Ez neked nem elég igazi? – a nyakamnál fogva felemel és a falhoz
nyom, kissé felemel, és levegőt egyre nehezebben kapok. – Azt hiszed, hogy
ártatlan vagy és hogy nem tehetsz semmiről, talán, még okosnak is hiszed magad,
de ha már az elején nem bentél volna bele a titkos kis kapcsolatodba Harryvel,
nem történt volna meg semmi ezek közül. És amikor szakítottatok, ott volt az
esély, hogy békén hagyjátok egymást, de mégis itt vagytok újra együtt. Mi ez,
ha nem a te hibád?
- Ezt csak képzelem nem vagy igazi. – szűrődik a fogaim közül. – Hol
vannak a többiek?- elengedi a nyakamat és a fal mellett lekuporodok a földre.
- Megöltem őket. Mindenkit. – mosolyog, mintha egy jó viccet mondott
volna.
- Nem tehetted. – felkelek és kifutok a szobából, egyenesen a nappali
felé. Mikor belépek, a szám elé kapom a kezemet és könnyek folynak a
szemeimből. Ott fekszik mindenki és vér borít mindent. Halottak. Harryhez –
vagyis a testéhez- futok, letérdelek mellé és zokogni kezdek. Az arcomba lógó
hajtincseket eltűröm a fülem mögé és felállok. Körülnézek és megint látom őt. A pultnak támaszkodik. – Miért csináltad
ezt? – szipogom. – Nem te nem is csináltad ezt igazából. Ha megöltél volna,
mindenkit nem hallanám, ahogy Hailey játszik az új felhúzhatós játékával.
Várjunk.. – körbenézek és eltűnik minden
test és vér. Az ő alakja sem olyan félelmetes már. Elszaladok Hailey szobájához
és megnyugodva látom, hogy boldogan kapcsolja be újra és újra az éneklő
kisbékát. – Nincs semmi baj. – térdelek le hozzá ő pedig nevetve a nyakamba
csimpaszkodik, én pedig magamhoz ölelem és felállok vele. Érzem ahogy a
gyógyszer kezd kiürülni a szervezetemből, és a gondolkodásom kezd visszaáll
normálisra. Kimegyek Haileyvel a fürdőbe és bezárkózok. Még mindig a békával
játszik én pedig megkeresem a gyógyszereimet. Kiöntök egy keveset a tenyerembe
és az egyik díszvirág kavicsai közé öntöm őket mintha beszedtem volna.”
A fürdőben térek magamhoz, a
gyógyszerek pedig ugyan úgy vannak, mint ahogy az előbb hagytam őket. Ez furcsa
volt általában ilyenkor felébredek és valami szörnyű történt velem. De ez csak
álom volt. A doki csökkentette a mennyiséget, nyilván e miatt. Valahogy el kell
hitetnem a többiekkel, hogy a gyógyszerek miatt hallucinálok, és nem őrült
vagyok, de akárhányszor próbálkoztam eddig, csak rám erőltették.
Harry löki be az ajtót és térdel
le hozzám.
- Nem hallottad, hogy kiabáltunk
neked? Azt hittük valamit csinálsz magaddal miután kirohantál és bezártad magad
a fürdőbe. – aggódva mér végig, hogy van e valami bajom.
- Nem hallottam semmit, szerintem
keveset ittam ma és elájultam, de csak a gyógyszerekért jöttem. – hazudom neki.
Kiveszek egyet az üvegből és a számba veszem, de a nyelvem alá szorítom. Iszok
egy kis vizet rá, mintha le akarnám nyelni, majd Harry megölel. Kezeimet a
nyaka köré kulcsolom, és közben kiveszem a kapszulát a számból és a kád
lefolyójába dobom. Nem fogom elmondani neki, úgysem értené meg, és csak
rákényszerítene, hogy vegyem be.
XXX
- Harry. – töröm meg a csendet
kettőnk között a szobában.
- Hm – fordítja felém a fejét.
- Mi van Luke-ékkal? – nem
számított erre a kérdésre.
- Egy idő után nem igazán voltam
kíváncsi rájuk. Úgy tudom, még mindig életben vannak, de azt kívánják, bárcsak
vége lenne már. – simogatja a hátamat.
- Ez hülye kérés lesz..- harapok
az alsó ajkamba. – de nem vinnél be? Muszáj látnom a saját szememmel.
- April nem hiszem, hogy ez jó
ötlet. – ül fel velem együtt.
- Harry, jól vagyok, csak tudni
szeretném és biztos akarok lenni benne. Kérlek. – fogom meg az arcát.
- Miért nem várunk pár napot?
Hogy biztosan jól legyél. – tűr a fülem mögé egy tincset.
- Harry, magam mögött szeretném
hagyni ezt az egészet, méghozzá minél előbb. Nem akarom őket többet látni, nem
akarom, hogy emlékeztessenek a történtekre. Csak azt karom, hogy eltűnjenek
innen. – húzom el az arcomat a kezétől. Hangosan kifújja a levegőt és
rosszallóan megcsóválja a fejét.
- Azt hiszem ezt meg fogom bánni.
Siess mielőtt meggondolom magam.
XXX
Viszonylag gyorsan megérkeztünk,
Harry leparkolja a kocsit. Miután megáll bátorítóan megfogja a kezemet és
gyengéden megszorítja.
- Biztos vagy benne? – egy apró
mosollyal bólintok.
- Minél előbb túl vagyok rajta,
annál könnyebb lesz. – kiszállunk a kocsiból, lassabban megyek a szokásosnál,
hogy ideges vagyok e? Leírhatatlanul.
- És mégis hogyan kerültek
hozzátok?
- Apád nem akarta, hogy ha
esetleg bemennél találkozz velük, szóval ide hozták át őket.
- Értem. És miért hagyták őket
életben?
- Nem akartak nélküled ilyen
döntést hozni. – csak bólintok, és nem szólok semmit. Csendben megyünk tovább,
újra látok már rég látott arcokat, többek között a fiúkat is. Liamet és Niallt
tényleg alig láttam, de így is ugyan úgy fogadtak. Senki nem kérdezte miért
vagyok ott, nyilván tudták, hogy miért és azt is, hogy mások nem tudják, hogy
itt vagyok.
Harryvel továbbmegyünk, egyenesen
az alaksorba. Nem voltam még itt, már a lépcső tetejéről kiráz a hideg, és nem
csak azért, mert dermesztő hideg van odalent. Végigsétálunk a folyosón, majd a
végén Harry kinyit egy régi vasajtót. Nyikorogva bezárja magunk után, egyedül
nem engedett volna be, de hogy őszinte legyek, nem is akartam. Luke és Ashton
ülnek a szoba két végében. Mindkettőjük teljesen legyengülve, tele sebekkel.
Felső egyikkőjükön sincs, illetve Ashtonon egy-két ingmaradvány felismerhető. Vér,
kosz és izzadtság keveredik rajtuk, undorodok, ahogy rájuk nézek. Nincsenek
kétségeim, biztos vagyok abban, hogy szenvedtek. Elveszem Harrytől a pisztolyát
és Lukehoz lépek.
- Miért volt ez jó neked? – kérdezem,
miközben a fejének szegezem a fegyvert.
- A hatalomért.
- Mégis semmit sem kaptál végül.
- De megérte.
- Mégis mi érte meg? Az hogy nem
születhetett meg a baba?
- Járulékos veszteség.
- Egy cseppnyi megbánás sincs
benned? – nyomom a fejéhez a pisztolyt. Nevetve rázza meg a fejét. Talán nem
kellett volna hirtelen cselekednem, talán rossz döntés volt, de visszacsinálni
nem lehet. Meghúztam a ravaszt. Amint tudatosult bennem, hogy mit tettem, a
pisztoly kiesik a kezemből, és hangos koppanással a földre esik.
